A Régi Magyar Költők Tárának 18. századi sorozatát 1996-ban indította útjára Bíró Ferenc. 2000-től Debreczeni Attilával közösen szerkesztették a sorozatot, 2010-ben Csörsz Rumen István csatlakozott hozzájuk. 2011-ben Bíró Ferencet Szilágyi Márton váltotta.

1996 és 2006 között a Balassi Kiadónál jelentek meg a kötetek, 2006 óta az Universitas Kiadónál látnak napvilágot az újabb szövegkiadások.

Az RMKT alsorozatának célja:
A XVIII. századnak több szempontból is kitüntetett helye van a magyar költészet történetében. Ebben a korban zajlott le a magyar poézis históriájának alighanem legnagyobb fordulata, az a mozgalom, amelyet a régebbi szakirodalom szerencsés szóval „versújításnak”-nak nevezett el. Ennek folyamatában alakultak ki s gyökeresedtek meg azok a verselési módok, amelyekben mindmáig él a magyar nyelvű költészet – ez idő tájt honosodnak meg végleg a klasszikus metrumok és strófaszerkezetek, ekkor képezik ki az ún. nyugat-európai formákat, ezekben az évtizedekben vonulnak be a műköltészetbe a népdalok jellegzetességei, de (s ezt talán kevesebben tudják) a szabadvers felfedezése is ehhez a korhoz kötődik. Másfelől viszont a költészet talán soha nem hatotta át oly mértékben a társadalom mindennapjait, mint ebben az erőteljesen civilizálódó időszakban. A század magyarországi embereinek életét, ünnepeit, szertartásait és szórakozásait szinte állandóan kísérte a vers vagy az ének, a poéta éppen úgy jelen volt a névnapokon, mint a hivatalos ceremóniákon, a lakodalmakban vagy keresztelőkön éppen úgy, mint a temetéseken. A század vége felé pedig – némi túlzással szólva – országos méreteket ölt egy verses csevegés, amelyben fontos szerepet játszanak a hölgyek: ha az ekkor keletkező episztolák útvonalait felrajzolnánk a korabeli Magyarország térképére, akkor rendkívül dúsan erezett lenne az így elkészült ábra. S furcsa módon most, a magyar nyelvűség előretörésének évtizedeiben igencsak elevenen él a latin nyelvű poézis is, a magyarországi neolatin költészetnek ebben az időkörben bizonyára az egyik igen fontos fejezetét írják.

Az elmondottakból szinte természetesen következik a kor költészetének két leglényegesebb vonása, nevezetesen: a ránk maradt versanyagnak nemcsak a mennyisége elképesztően terjedelmes, de meglepően magas az átlagszínvonala is. A kötetekben lapozgatva vagy egy-egy kéziratos hagyatékkal ismerkedve igen gyakran a költői mesterségnek nemcsak a fogásait, de a hatáselemeit is jól ismerő, sőt azokat tudós módra kutató poéták műhelyébe lépünk. Itt nemigen találkozhatunk azzal a költő vagy dilettáns dichotómiával, amely a 19. századtól kezdve kíséri a magyar költészet életét, ekkor – a kiemelkedő és jól ismert nagy tehetségek mögül – kismesterek sora lép elénk, az ő színvonalas, szórakoztató, izgalmas, néha igazi ihlet által inspirált, máskor feltűnésvágytól fűtött, esetenként extrém produkcióik a magyar irodalmi kultúra történetének egyik legkülönlegesebb időszakáról hoznak hírt.

Ez az örökség azonban sokáig porlepte és néma öröksége volt a magyar művelődés történetének. Az önnön előzményeit kereső romantikus szemlélet ha nem is éppen ellenségesen, de közönyösen tekintett rá, és jórészt ez határozta meg sorsát – nem jutott el az olvasókhoz, s nem is kapcsolódhatott bele a magyar irodalom vérkeringésébe. E versanyag jelentős része mindmáig kiadatlan. Félreértés ne essék: égbekiáltó igazságtalanság tulajdonképpen nem történt, hiszen – a szó megszokott értelmében – nagy költészetről nincsen szó. Igaz: néhány poéta, elsősorban Faludi Ferenc teljesítményét látva az olvasók jó része bizonyára nem ért egyet a „kismester” besorolással, s másoknál is igen gyakran érint meg bennünket az igazi poézis sugárzása, az alkotások összességének értéke mégis abban van, hogy mindig igényes, dús, sűrű szövegeket vehetünk kézbe, amelyeket örömmel és izgalommal fogadtak a kor emberei, s az ő érzékenységük elveszítésével a magyar kultúra lenne szegényebb. A költészet tradicionális értékeinek felvonulása mellett felvonul itt a mesterkedéstől sem visszariadó játékos kedv, az erudíció megszállottsága, a formátumos bolondság, a szószátyár lendület, vad sorokat szül a verstan titkait fürkésző buzgalom, s az egy-egy vidám kompánia mulatozásánál felharsanó énekek pedig nemcsak azért tarthatnak számot érdeklődésre, mert nem mindig törődnek az elvont ízlés normáival. A korabeli közköltészet értékekben gazdag s rendkívül tanulságos produktumai is e sorozat keretei között jutnak el az olvasóhoz. A korpusz nem mindig a poézis szent arcát mutatja, de mindig szellemet és kultúrát mutat, amely a mindennapokat szolgálva közönséget teremtett, s ugyanakkor (az igazi avantgárd lendületével) új formakészletet hozott létre, s ezzel egyben a következő idők magyar költőinek gyakorlatát is megalapozta. E kor verstermésének a XIX. századi nagy költészetünk fényfüggönye mögött szinte láthatatlanná vált értékeire az elmúlt évtizedekben szinte egyszerre figyelt fel a szaktudomány és néhány kiváló költő-kortársunk, s el kell ismerni, abban, hogy e költészetre elfogulatlanul, a romantika pápaszemét levetve tekinthetett rá a művelt olvasóközönség is, elsősorban ők, az elmúlt évtizedek felfedező kedvű poétái játszották a fő szerepet. Csanádi Imre és Weöres Sándor nagy sikerű antológiáikban főleg a 18. század elfeledett költőinek hagyatékát aknázták ki a „magyar valóság versei” vagy a „magyar költészet rejtett értékei és furcsaságai” után nyomozván.

Aligha kétséges: megérett az idő e költészeti hagyaték rendszeres feltárására és közzétételére. S habár az e kötettel induló vállalkozás tudománytörténeti helyét illetően valóban a Régi Magyar Költők Tára folytatása, az elmondottak talán egyértelműen sugallják, hogy itt folytatásról elsősorban kronológiai szempontból beszélhetünk. Az RMKT a 17. századdal, pontosabban a mélyen a 17. században gyökerező kuruc mozgalmak költészetével zárul le. Az a termés, amellyel mi igyekszünk számot vetni, ez után születik, viszont távolról sem zárul le az 1800-as esztendővel. A 19. század első két évtizedének, az irodalmunk történetében a Kazinczy Ferenc neve által fémjelzett időszaknak a költői világát még e költői világnak részeként kell felfognunk, s korántsem csak azért, mert így fogja fel az irodalomtörténeti hagyomány is. E tradíciót tények alapozzák meg, hiszen e kor költőinek tevékenysége túlnyomórészt még az előző időszakban indult, mint ahogy akkor indult magának a kor címszereplőjének a pályája is. Ismeretes, hogy azok a poéták is, Ráday Gedeon, Dayka Gábor és Virág Benedek, akiknek életműve a nyelvújítási harc vezére számára a legfontosabb legitimációs alap, hiszen a leglényegesebb poétikai normák foglalata volt, a századforduló előtt hozták létre műveiket vagy műveiknek ebből a szempontból legfontosabb részét. A 18. század első évtizedeiben lezáruló kuruc kor és az 1820-as években induló romantika ideje tehát az, amelyek költői anyagához viszonyítva mutatkoznak meg a sorozatunkban napvilágot látó verstermés sajátságai, s a sorozat arculatának kialakításánál természetesen e sajátosságokból volt célszerű kiindulnunk. A számításba veendő jellegzetességek közül az elsőről, a verstermés mennyiségének a korábbi időszakhoz képest tetemesen megnövekedett voltáról már szóltunk. Ebből elég természetesen következik, hogy óhatatlanul előtérbe került a szelekció követelménye. Ám éppen a válogatás kényszere vet éles fényt a másik jellemvonásra, nevezetesen: most sok, önálló arculattal bíró, egymástól alapvetően eltérő karakterű költői személyiség jelenik meg előttünk.

A sorozat eddig megjelent kötetei:
I. Péczeli József: Henriás
II. Kazinczy Ferenc összes költeményei
III. Vályi Nagy Ferenc: Ódák Horátz’ mértékeinn
IV. Toth István költői művei
V. Közköltészet I.
VI. Szentjóbi Szabó László összes versei
VII. Amade László versei
VIII. Közköltészet II.
IX. Ungvárnémeti Tóth László művei
X. Dayka Gábor összes művei
XI. Ráday Gedeon és Földi János összes versei
XII. Virág Benedek' poétai munkáji